Gondolatok a kezdetről, ami mindig nehéz

Nem szégyen a futás és még hasznos is! Ezt mi, SzupeRmamik pontosan tudjuk!Mint ahogyan azt is tudjuk, hogy hamarosan eljön az idő, amikor az otthoni tornáinkba Babáink is be fognak állni és édes mozdulatokkal igyekeznek bennünket utánozni. Ez így lesz, borítékolható, ugyanis Anya példája "ragadós".

Mi is tudjuk és a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy minden kezdet és újrakezdés nagyon-nagyon nehéz. Ritka eset, hogy egy kismamát engednek várandóssága alatt is futni (a tornát persze, ha minden rendben van, szabad, sőt, szerintem nagyon-nagyon hasznos folytatni a 9 hónap alatt is, mert a szülés után érezni fogjuk saját bőrünkön a pozitív hatását kitartásunknak és következetességünknek). 9 és plusz néhány hónap kihagyás a futásban azonban majdnem olyan, mintha ismét teljesen kezdők lennénk. Az első pár kilométer szinte fájni fog. Soha nem mondta azt senki, hogy ez egy könnyű út, de ha visszagondolunk arra, honnan indultunk, mély elismerést fogunk érezni.
Emlékszem, az első "futásomat" Babám születése után a hetedik héten végeztem, mikor orvosom áldását adta, hogy szép fokozatosan újra kezdjem a testmozgást. Futópadon kezdtem, ami lényegesen könnyebb, mint a szabadban történő edzés. 1 percet kocogtam (6-os fokozaton, csak viszonyításképpen egyébként 10-es szinten szoktam menni;) ) és 2 percet gyalogoltam összesen 20 percig. A tréning végére halálosan elfáradtam és úgy gondoltam, soha többé nem tudom majd visszatornázni magam a régi szintre. A második és harmadik tréning is hasonlóan telt. Az elő időkben heti két alkalommal igyekeztem kocogni a padon, egyébként tornáztam Babám jelenlétében. A negyedik alkalommal már nem bírtam a "bezártságot" és Apukájára bízva a Picit, nekiindultam az aszfaltnak. Egészen jól bírtam az első 10 percet, aztán elkezdett szúrni az oldalam, s a fejemben eltervezett útvonalam kb. 1/3-át sikerült lefutnom.
A legnagyobb kihívást számomra az jelentette, hogy az agyam arra az edzettségi szintre emlékezett, ahol a terhességet megelőzően álltam, így nagyjából lehetetlen célokat tűztem ki magam elé, de hála Istennek és a magamra erőltetett fegyelmezettségnek, ami a "visszatérésem" alapja volt, nem engedtem magamat mély elkeseredésbe süppedni. Végig bíztam benne, hogy lesz ez majd könnyebb, jobb is. Február környékén kezdtem magunknak futó babakocsit keresgélni, hiszen reménykedtem benne, hogy fél évesen a Picinek is lesz kedve csatlakozni hozzám és márciusban végre - másoktól nem függve - megkezdhetjük rendszere futásainkat. Az időjárás a márciusi hóval azonban közbeszólt. Alapvetően mindig igyekszem pozitív fényt adni a dolgoknak, így ezúttal is azt mondtam, ez égi jel, vagyis a Manónak kell még egy kis idő a felkészüléshez. Így rendszeresen és úgy igazán áprilisban kezdtük el a Babás futást Kislányommal. Ekkorra Ő már betöltötte a hatodik hónapot, ami nagyon fontos a kicsik egészsége szempontjából. Mára pedig annyira hozzászokott, hogy reggel már pontosan tudja, mi következik, ah melegítőbe öltöztetem és magam is felcsapom a fejemre a baseball sapkát.
Életem egyik legjobb beruházása volt a használtan vásárolt futóbabakocsi. Rendkívül jól sikerült és sikerül a mai napig kihasználnunk. Csodálatos, hogy együtt lehetünk az edzéseim során és számos szép közös emlékünk fűződik már most a meleg nyári reggeleken megtett közös kilométerekhez. én magam és biztos vagyok benne, ha már tudna beszélni, Kislányom is arra bíztatna minden kedves Édesanyát, hogy ne habozzon. Csak annak nem fáj a kezdet, aki maga Herkulesnek született, de egy 9 hónapos várandósság még Herkulesék háza táján is okozna némi megpróbáltatást szerintem. Egy szó, mint száz, Mamik, Babák, futócipőt felhúzni, futóbabakocsiba bepattanni és indulás! :)